A HALANDÓSÁG FELTÉTELEI >> ALKOTÓI HÁTTÉR

Egyszerű, tiszta, sérülékeny, nyitott, erő, szeretet, extázis

Dráma és ária

„Az artikulálatlan nyersességet használni kifejező erőként. A mozdulatok és hangok értelem nélküli sokaságából, az „artikulálatlanból” alakítani. Az elengedésből, tudattalanból építkezni.”

„Minden rendezett dologban benne van az artikulálatlanság. Mitől válik valami rendezetté? Elfogadottá? Ismerőssé? Mit gondolunk rendnek? Arányok? Mi esik jól és nem jól? Mit tartunk rendnek és mit rendetlenségnek? Mit szabad és nem szabad? Előítéletek, szabályrendszerek.  Mi az eddigi tudás és kulturális ránk rakottsághoz való viszonyunk? Mik azok a dolgok amitől meg szeretnénk szabadulni, és nem szeretnénk tovább élni velük, tovább örökíteni őket.”

„Az anyag (test) mozgásba hozása, mindenféle jelentés nélkül, engedni szabadon, hogy csak mozgásba kerüljön, ehhez kapcsolódóan mozgásba, rezgésbe hozni a hangot. Test és hang egyenrangúak.”

„A ruha mint egy anyag, ami a mozgás által sodródik és formálódik, nyer új funkciót. A megszabottság szétzilálása akarattal és fizikalitással. Segédeszköz a másikkal való kapcsolatba kerüléshez. Absztrahálódik, szín és forma együttese, teret alakít és tölt ki. H und M-ből drámai jelmezek születnek.”

Személyes történetek = Emberiség történetei?

Egymás alakítása.

Újra megtanulni érezni.

Felfokozott állapot, létezés, izgalom, VAN érzése

A szeretés képességének használata.

Hód Adrienn

„A halandóság ünnepe, ahol együtt nevetünk lehetőségeinken, amik adatottak, amiket megadunk magunknak és másoknak”

„Semmihez sem ragaszkodni, elfogadni a változásban az újrahasznosítás erejét”

„Közösségben, valós izzadsággal, érzésekkel, szagokkal megélni az elfogadhatóságot”

„Elfelejteni mindent az emberről”

„Tanuljuk a bolygót”

Cuhorka Emese

„Az alkotás képességének és a szabadságra való napi vágyakozásnak nincs módszere.”

„A mágikus, mint az élményvadászat eredménye.”

„Van öröm abban amiben vagyok? Hogyan tudok erre alkotni?”

„Mennyi élvezetet engedhetek meg magamnak és másoknak?”

„Képesek vagyunk-e elengedni a bánatot, bűnösséget, kapzsiságot és eljutni a játékosságig?”

„Vágyakozás az örömre és élvezetre.”

„Az érzékek erősítése megnyitja a testet a tudattalanabb, a határtalanság felé.”

„Másnak lenni más által”

„Mintha ez a halandóság rituáléja lenne.”

„Próbálom megölni ezt a táncot, de újranő bennem, virágzik és megújul. Átalakul artikulálatlan tömegből energiává.”

„Megölni a táncot annyi mint ünnepelni annak pillanatnyi létét, annyi, mint ünnepelni önmagam a történelmen kívüli, és megölni a táncot bizonyos mértékig boldoggá tesz mert amit teszek mégcsak kérdésként sem merül fel.”

„Mintha próbálnék győzedelmeskedni a valóságon.”

„Élményeken keresztül deklarálom emberi mivoltomat”

Marcio Canabarro

„…nehéz különbséget tenni valódi (látható) és projektált (nem feltétlen látható) információk közt.”

„ Az emberek (táncosok) a konfliktusok mozgatói és eredői, értelmet adnak a darab megtörténtjének. Helyük a pokoltól a menyországig terjed, és az állapot- és helyváltoztatás és mindezek megtapasztalásának igénye által jön létre az isteni.”

Molnár Csaba

 

Rákerülünk valami pályára. Néha fáj a testemnek, néha pedig olyan mint amikor gyerekkoromban csiklandoztak, aztán valami kéjes érzet ami mégsem szex, inkább egy lassú tüsszentés szerű. Aztán jön egy vágyam ami változást akar vagy érzek egy csoportos vágyat ami átvisz minket engem is egy másik téridőbe.”

„Vigyetek el tőlem! Vagy én varázsollak el titeket a karom izmaival.”

Garai Júlia

Kommentárok az új előadás próbái kapcsán

A társulat az új előadás próbafolyamatának során tovább folytatja „meta” (azaz saját nyelvet alkotó) mozgásművészeti kutatásait, amelynek során az intuitív, rugalmas, izgalmasan és szinte kiszámíthatatlanul változékony mozgásanyag működése egyúttal az előadás mélystruktúráját is kialakítja.
A korábbi előadások mind absztraktabbá és egyúttal egyre érzékenyebbé váló nyelve után most a valóság metaforikus-allegorikus értelmezését is beemeli az új darab működési terébe; teszi mindezt konkrét mozgásnyelvi és a táncosok közötti interaktív folyamatok, az elementáris, hol a tabukkal szembemenően vaskos, hol finom, ám minden esetben átgondolt, érzékeny humor, mind pedig a „jelmezek” segítségével.

1. Jelmez-tipológia:
A jelmez itt már többé nem pusztán „színpadi öltözék” a maga egyértelmű, szimbolikus vagy formai (ti. mint a színpadi dizájn része) funkcióját tekintve, hanem az előadás aktív eleme, a játéktér még oldottabb működtetésének kreatív eszköze. A táncosok jelmezei töredékesek (a művészek soha nincsenek „teljesen” felöltözve), elemei folytonosan cserélődnek, a hagyományos öltözék-funkciótól elemeltek. A jelmezek olyan kifejezőeszközök, amelyek segítségével újabb interakciók létesülnek, egy-egy ruhakombináció pillanatnyi megjelenítésével pedig újabb metaforák és kulturális utalások, magatartásminta-játékok alakulnak ki. A művészek a végsőkig kihasználják az öltözék gender-jelképiségének átértelmezését, a „társadalmi nemek” összekeverését. Nőiség és férfiasság összeolvad, majd szétszakad (nemekre bomlik újra), hogy aztán újra, spontán-ismeretlenül újabb összekeveredéseket, asszociatív „formákat” hozzanak létre. A jelmezhasználat játékossága óhatatlanul is alkotórésze lesz az előadás organikusan kialakuló szabályainak. A jelmezekkel való felszabadult játék, azok tárgyszerűségét is antropomorfizálja, emberivé lényegíti: azzal, hogy egy-egy elem (ruhadarab) kiemelődik, fétissé válik, ám egyúttal érzelmek és utalások hordozója is lesz éppen olyan hatásmechanizmusok szerint, ahogyan ezt Dick Higgins fluxusművész, az „intermédia” kifejezés megalkotója ezt 1977-ben kifejezte: „Vágyakozom, tehát vagyok. Vagyok, amit teszek. Teszem, amit tudok. Tudok, s ezért vágyakozom.”

2. A mozgás mint allegorikus narratíva:
A két női és két férfi táncosból álló kvartett az egymással való „összekeverődéseik” során  sajátos androgün létezésünk horizontját is megteremti. A férfi és női szexualitás felvillantása, a nemiséggel és az absztrakt-szenzuális testnyelvvel való játék ellentéteiben feszülő „férfinő kettőslények” megalkotása voltaképpen annak az alkimista prima materiának az allegóriája, amely feloldja magában a poláris ellentéteit. Miként a gnózisban, itt is megjelenik az a gondolat, hogy minden teremtés bizonyos mértékben nemzés, és ezért szükség volt egy női és egy férfi elemre, amelyek kezdetben elválaszthatatlanul egyek voltak és a végén ismét egymásban oldódnak fel. A gnosztikus szimbolikában a „szofia” (a bölcsesség) egyszerre (transzcendentálisan) szent és (fizikailag, a testiséget tekintve) profán, azaz „reálissá tevő” házassága ez a „szótérral” (a megváltóval); ezért helyettesíti gyakran az egyetlen androgün lényt a nemző ölelkezés, a „kémiai menyegző”. A tánc által megteremtett androgün az ember egységének ill. a szimpátia-kapcsolatok allegóriája. Amennyiben a szimpátiahatások során a létező egyik felét ún. pathoszba (indulat, érzés) helyezik, akkor a másik felén is egy „művészi”, vele analóg pathosz következik be. (Ez az analógia mágiája: elbeszélnek és megjelenítenek általa valami történetet, vagy leginkább töredékes eseménysorozatot és ez ex opere operatio előidézi a kívánt analogont.) „A kollektív tudatalatti részeinek feltérképezése a látnokok és művészek feladata. Olyan látnoki kultúrát kell kialakítanunk, amely a kollektív tudatalattit összeköti az emberi lét többi formájával, a Földdel, a világegyetemmel, az élet értelmével.” – írta Hans Plomp, holland avantgárd költő, Ruigoord anarchista-pszichedelikus művészközösségének az egyik legaktívabb tagja még 1990-ben.

3. Referencialitás és performativitás: a szúfi út megidézése
A táncosok – a színház klasszikus gyakorlatától eltérően – teste nem fiktív figurák testének, cselekedeteinek a végrehajtói, hanem úgy funkcionalizálják testüket, hogy ők maguk in propria persona létezzenek: amit tesznek, nem másvalakinek a mozdulatai, hanem a sajátjuk, nem mások világát jelenítik meg, hanem saját művészetük nyelvét; hosszú és intenzív alkotói gyakorlatuk során kidolgozott gesztusrendszerüket, saját belső világukat, a performativitást helyezik előtérbe a referencialitással szemben. A szúfi út megidézésével – elsősorban Rúmí költészetének, a kerengő dervis-lét spirituális, kozmikus-isteni-és-egyszerre-evilági szeretet-képének, hatását tekintve elementáris, ám mégis komplex mintázatú egzisztenciális élményének ábrázolásával – ugyanakkor ezek a referenciális tartalmak konkrét, sajátos támpontokat adó útjelzőkké, dramaturgiai értelemben vett viszonyítási pontokká válnak. Mintha időnként megjelenne egy-egy csador a táncosok fején, vagy jellegzetes ruhadarab, mozdulattöredék, elkapott, átszellemült hangulat; mindez persze elrejtve az előadás absztrakt szerkezetében. A referencialitás azonban itt legfőképpen a tánc nyelvének megalkotására vonatkozó artefaktum (műtermék) létrehozásáról szól: a kerengő dervis-lét a folytonos mozgással létrehozott révület által a misztikus megértésig jut el, ezzel meg is alapozva a táncnak, mint az ennek a belátásához/megéléséhez, isten közelségének megtapasztalásához vezető útnak a létjogosultságát. „Míg a lélek napjának arca fenn ragyog /
A szúfi, mint minden porszem, táncolni fog / Azt mondják, a sátán műve ez / E sátán szép. S a léleknek ő a test.” (Rúmí)

Sőrés Zsolt
Budapest, 2014. augusztus 2.