MÉG EGY TÁNCELŐADÁS – KRITIKÁK

2020.01.29 – REVIZOR ONLINE: Hányan láttatok már meztelenül?

“… valahogy nemcsak előttünk, nemcsak a színpadon zajlanak a történések, hanem egy elemelt metaszinten is: a jelenetek közvetlenek, hódosak, ugyanakkor a megszokottnál nagyobb mértékben ironikusak és önreflexívek. Mintha csak a színpadi tér hegemóniájának keserűségét rajzolnák ki. Mi határozza meg a színpadra lépő előadók (ön)azonosságát, mi irányítja a cselekvéseiket? Van-e átjárás az azonosságok között, van-e átjárás fantázia és valóság, színpad és nézőtér között, létezik-e szabad akarat? – Hód összemossa-kutyulja a dolgokat, összezavarja a különbségtételeken alapuló, ábrázoló színház működését, összezavarja a nézőket is.”

2020.02.19 – Színház.net: Még egy táncelőadás helye(tt)

“Erősen önreflexív előadás ez, amelybe Hód a közönséget a szokottnál jobban belerendezi. A Trafó piros nézőterét és üres színpadát beterítő generál fényben a színház mediális alapfeltétele csupaszodik csontra előttünk. Vagyis: hogy amit színháznak nevezünk, kizárólag e két fél együttes fizikai jelenlétében jöhet létre.”

2020.01.25. – Tánckritika.hu, Sárosdi Emőke: Azt nem lehet…

“Az nem lehet, hogy művészetnek nevezünk egy képet, amelyben a táncos a fanszőrzetével bendzsózik. Az nem lehet, hogy immunisak vagyunk a művészet égisze alatt elfogadott funkciótlan és értelmetlen meztelenkedésre. Az nem lehet, hogy a művészet egy sikeres poénért kókuszdiónak tekinti a férfi meztelen heréit, és az nem lehet, hogy egy táncosnőnek meztelen popsijába egy kulcscsomót biggyesztve kell végigcsilingelnie a színpadon.”

2020.01.23. – Népszava, Ha figyelnek rám, szeretnek (?)
“…egy ponton a sok-sok figyelemfelkeltő, provokáló, polgárpukkasztó gesztus után (vagy ellenére) mindhárom táncos már valós könnyeivel küszködve igyekszik meghódítani a közönség mindig lankadni kész odafigyelését. És ahogyan az eddigi, merészebb rész is tűpontosan, kellő arányban épül fel, úgy érkezik megfelelő ütemben ebbe a „trollhalmaznak” tűnő produkcióba a líra. A költészet. Maga a tánc. Mert amikor lézengve, könnytől ázott arccal odaszól nekünk Molnár Csaba: „Unalmasak vagyunk?” (A közönség felnevet.) „Ti is azok vagytok!” (kínos nevetés) – az egyszerre a gyomorvágás, a felismerés, a vallomás és az elengedés kinyilvánítása.”