Harmonia

Az Unusual Symptoms-szal való együttműködés második kreációja a Harmonia. A brémai társulat művészeti vezetői, Gregor Runge és Alexandra Morales vetették fel, hogy izgalmas lenne a Hodworks munkamódszerét és esztétikáját a „hagyományos táncos testektől” eltérő adottságokkal bíró előadók bevonásával működtetni. Bár a kortárstánc gyakran törekszik az esztétikai és tánctechnikai standardok megkérdőjelezésére és a kodifikálódott táncnyelvek felforgatására, az előadói alkalmasság és tehetség kérdése jellemzően az erős/egészséges/dinamikus/szép/fiatal test koncepciójához és elvárásrendszeréhez kötődik, a színpadokon (és a hozzájuk vezető iskolákban) nagyrészt ilyen táncosokat látunk, és összetételük csak az olyan szigorú konvenciókat működtető műfajok művelőihez viszonyítva tűnik diverznek, mint a klasszikus balett. 

Világos volt, hogy olyan terepre merészkedünk, amely nemcsak a Hodworks alkotói (Hód Adrienn koreográfus, Molnár Csaba társalkotó, Gryllus Ábris zeneszerző és Szabó-Székely Ármin dramaturg) számára ismeretlen, hanem esztétikai, strukturális, politikai és társadalmi diskurzusoktól terhelt, és végeredményben a kortárs (tánc)művészet működését és pozícióját firtatja: Kik jelenhetnek meg a színpadon és mit várunk tőlük? Mit tekintünk újnak, hatásosnak, megdöbbentőnek, relevánsnak, stb.? Milyen más minőségekre törekedhetünk? A más minőségek eléréséhez hogyan és mennyiben kell változtatni alkotói hozzáállásunkon és elvárásrendszerünkön? Hogyan integrálhatóak a professzionális szakmai közegbe azok, akik egyéni adottságaik miatt szorulnak ki belőle? És egyáltalán mit jelent az, hogy profi?

Az előkészítés fázisát ennek megfelelően a kutatómunka határozta meg. Szinkrón és diakrón vizsgálatra is szükség volt, meg kellett ismerkednünk a rendhagyó testeket szerepeltető jelentősebb alkotókkal és társulatokkal, valamint a kultúrtörténeti múlttal. A merítés ekkor még a rendhagyóság jellegét tekintve is nyitott volt, nem akartuk előre megmondani, hogy kik azok, akik elütnek a normától, kíváncsiak voltunk, hogy mi történik, ha a lehető legtágabb kereten belül keressük a brémai társulat táncosai mellé érkező vendégeket. A covid-helyzet kedvezett a kutatómunkának és a projekt-tervezésnek, a jelentkezőkkel való előzetes találkozást viszont lehetetlenné tette – virtuálisan kellett döntéseket hoznunk egy az előadók testi létezésére maximálisan építő folyamat elején.  Gustavo Fijalkow tánctörténész szakértőként orientált minket, a nem-normatív-testű előadók terminust például ő ajánlotta, és segítette az alkotói párbeszédet a Németországban és Nyugat-Európában folyó diskurzusokhoz csatolni, így kialakítva egy angol nyelvű szó- és gondolatkészletet, amely párhuzamosan meghatározta az egész folyamatot a Hodworks-ös magyar „anyanyelvi” sík mellett.

Hamar egyértelművé vált, hogy a szereplők kiválasztása fog ez esetben mindent meghatározni, mivel az ő testi adottságaik jelentik a kreáció nyersanyagát. A virtuális casting során olyan feladatokat határoztunk meg, amelyek (a digitális körülményekhez képest) láthatóvá tették a jelentkezők egyéni mozgásminőségeit, előadói érdeklődésüket és stratégiájukat – vagyis nem arra voltunk kíváncsiak, hogy miben térnek el a normativitástól, hanem arra, hogy előadóként hogyan élnek az adottságaikkal. Egy a covid miatt másfél évesre nyúló szakasz után így kezdtük el a próbafolyamatot 2021 októberének végén, az öt brémai és a hat vendég előadóval. 

A próbafolyamat eleje részben a próbafolyamat kialakításáról szólt, arról, hogyan fogunk tudni együtt dolgozni. Kinek mire van szüksége ahhoz, hogy a számára legkedvezőbb munkakörülmények között próbálhasson? (Hogyan és mennyi idő alatt közelíti meg a próbatermet? Milyen bemelegítést igényel?) Miben vesz részt szívesen, mi számára kihívás és mi fölöslegesen megterhelő? Mit vár ettől a folyamattól? Milyen fokig akarjuk mi külső alkotóként meghatározni a folyamatot és milyen döntéseket akarunk a kezükbe adni? Hogyan engedünk úgy teret, hogy az hozzáférhető legyen és ne eleve korlátozó?

Amíg az első hetek gyakorlatai különböző irányokból nyitogatták az előadói képességeket a tánc-színház-performansz koordináta-rendszerben mozogva, állandó párbeszéd folyt a készülő előadás kívánatos és elkerülendő vonásairól. El akartuk kerülni a disability performance-re sokszor jellemző túlexponáltságot, amely a nem-normatív-testű előadó „szuperképességeit” hangsúlyozza, azt ahogy legyőzi az akadályokat, és ahogy normativizálhatóvá válik. Nem akartuk azt állítani, hogy a nem-normatív-test akadály, aminek csak a legyőzésével érvényesülhet valaki, és azt sem, hogy normatív testű néző számára az empátián keresztül hozzáférhető. És el akartuk kerülni a látványosságá válás dehumanizáló aspektusait is. Olyan közeget akartunk teremteni, amelyben mindenki a saját mozgásstratégiája szerint érvényesül. Olyat, amelyben a brémai társulat táncosai és a vendégek kreatív alkotó partnerként léteznek, s bár az egymás felé forduló óvatos figyelem és állandó visszajelzés a szokásosnál fontosabbá válik, nem szilárdulnak meg a törődés irányai, hanem kölcsönös tapasztalatcserévé alakulnak. Olyan rendszert, ahol az alapoktól újragondolhatóak a bizalom, az intimitás és a testismeret alapvetőnek feltételezett komponensei. (És amely nyitva marad az olyan elemi különbségek számára, amelyek normatív testű közegben sokszor fel sem merülnek: például, hogy nem mindenkire ugyanúgy hat az, ha megkérjük, hogy csukja be a szemét, vagy hogy menjen be a térbe, vagy hogy adjon vissza a saját testével egy mozdulatsort.) A közös nevezőt kerestük, amelyet mindenki megragadhat, aki testben él. A mozgás, a fizikai létezés, az érzékelés, a testben levés örömét és nehézségét, azt a tapasztalatot, ahogy kiteljesedsz abban, amid van, performatív erővé tudod formálni önmagad képviseletét, és ennek színrevitelén keresztül felszabadítod azt, aki egy másik testben a nézőtérről figyel téged.

A berögzült alkotói elvárások és az előadói határok feszegetésének/tiszteletben tartásának átértékelésével alakult ki az előadás valós idejű, megengedő dramaturgiája, amely figyelmet és időt kér a nézőtől is, egyúttal esélyt adva arra, hogy levetkőzze a tekintete megszokott irányait és ítéleteit, megközelítse a rendhagyó testeket, majd részesévé váljon egy a testek valós idejű fizikális igénybevétele által létrehozott közös rituálénak. Csak ez után következhet minden olyan kontextus, ami érzelmes, asszociatív, kulturális, vitatható vagy elemezhető. Minden olyan kapcsolódás, amire vágyunk, de amiben a primer kíváncsiság és a saját normativitásunk iránti vágy általában megakadályoz.

Szabó-Székely Ármin