Sajtó
-
Népszava: Lélekben akadálymentesít az ArtMenők és a HODWORKS első közös inkluzív táncelőadása
Lélekben akadálymentesít az ArtMenők és a HODWORKS első közös inkluzív táncelőadása
„Amikor felállítanak a kerekesszékből, szembesülök a valósággal, hogy nem tudok táncolni, és mégis tudok” – mesélte az egyik résztvevő az ArtMenők és a HODWORKS első közös kortárstánc produkciója, az Idol próbája után. Mert mi is a tánc? Martha Graham, a legendás amerikai táncos-koreográfus szerint „a lélek rejtett nyelve”, önkifejezés, átlényegülés és feloldódás a mozdulatok által. Akadálymentesítésre a lelkekben is szükség van, hogy aztán a közterek, a jog és minden egyéb átjárható legyen, és az inkluzivitást fizikálisan is megtapasztalva elfogadóbbá váljunk a nem normativizálható testekkel, sorsokkal.
A Trafóban május 31-én látható előadás szövete már összeállt, csak finomhangolások vannak hátra, ki mikor lép be, mennyire emelje fel a tekintetét, mikor jön a váltás a zenében, amit Mákó Rozi zeneszerző élőben kever. A koreográfus Hód Adrienn utolsó instrukciókat ad, mellette Kopeczny Kata táncművész, az ArtMenők Művészeti Program vezetője jegyzetel.
A színpadon kortárs táncosok és különböző fogyatékkal élő fiatal felnőttek együtt mozognak, a kerekesszékek talapzatán emberi szoborcsoportot építenek, forgatják, emelik, megtartják egymást.
Van ebben egy megkapó kölcsönösség, az egymásra figyelés tapintható, ahogy egy lendületes lábfej hozzáér egy alig mozgó kézfejhez,
mint a Sixtusi kápolna mennyezetfreskójának teremtés-jelenetében az Úr erős keze a még erőtlen Ádám ujjaihoz. Az előadás újjáteremti a résztvevők valóságát is: a korlátok erős alapokká válhatnak, a közös dinamika természetessé, mindenki a saját határait kitolva mozog, ami erősen tud hatni a nézőkre.
Rezdülések kinagyítva
– Tavaly szeptemberben indult a kreáció, az első három hónapban a csoportvezetők, Mészöly Andrea és Gyulavári Ági dolgoztak velük heti egy alkalommal, én pedig beálltam táncosként. Hangolódtunk és improvizációs mozgásfeladatokon keresztül dolgoztunk, de még nem az előadásra készültünk. A brémai Unusual Symptoms társulattal alkotott inkluzív darabunk kapcsán megtanultam, milyen fontos belülről látni, érteni minden egyes mozdulatot, rezdülést, hogy mindent, ami belőlük jön, amire csak képesek, ki tudjam nagyítani – kezdi Hód Adrienn, aki két hete épp a Harmoniáért kapta meg az év legjobb kortárstánc-koreográfiájának ítélt Lábán Rudolf-díjat. Az előadást látva kérte fel Kopeczny Kata is, hogy alkosson az ArtMenőkkel.
– Kezdettől fogva szerettem volna, hogy ez a csoport alkotói-előadói fókusszal működjön. Ha a fiatalok alkotásban vesznek részt, nyitottabban, szabadabban mehet végbe a változás, mint egy zárt terápiás csoportban – folytatja Kata. – Adrienn pedig annyira másképp kezelte az Unusual Symptoms tagjait, azokat a nem normativizálható testeket, ahogy a maguk teljességében ott álltak a színpadon, hogy úgy éreztem, ez az energia jót tenne nekünk is. Tavaly nyáron még nem volt tiszta, miként fog a projekt működni, és hogyan keretezzük anyagilag. Több pályázatból, az NKA-tól és a Budavári Önkormányzattól kaptunk forrásokat, az OFF Alapítvány nyújtott produkciós hátteret, és sokat segített, hogy a Trafó Kortárs Művészetek Háza koprodukciós partnerként mellénk állt.
– Még mindig nagyon kicsi a költségvetésünk, a brémai produkció harminc-negyvenszer ennyi pénzből készült – teszi hozzá Adrienn. – Ott fontosnak tartják az inklúziót a színpadon, hogy megjelenjenek a nem normativizálható testek is. Ezt a kifejezést én is ott tanultam – mondja, mikor furcsállón hegyezem a fülemet.
– Még én sem szoktam meg – mosolyog Kata. – Mi az érintett, vagy fogyatékossággal élő kifejezéseket használjuk, de persze ez is megkülönböztetés, a nem normativizálható épp ezt próbálja kikerülni. Az ArtMenők minden egyes előadása a változás lehetősége is, ha csak egy nézőben történik valami, akkor már hatottunk.
Tanító testek
A koreográfus szerint a kortárstánc pont olyan terep, ami ezt befogadhatja, mert szemben a mainstream irányzatokkal, ahol egy bizonyos technikát csak egy bizonyos fajta testtel lehet művelni, itt be lehet emelni egy egészen más világot, és meg lehet nézni, hogy ezekkel a testekkel mit lehet kezdeni.
– Engem tanítanak ezek a testek – mondja Hód Adrienn. – Az elmúlt 15-20 évben létrejött improvizatív módszerekből egyes dolgokat tudok használni, de vannak új megfigyelések is, amiket a folyamattól kapok. Például a tudatosság, ami nem mindenkinél ugyanolyan szinten van jelen. A véletlenszerű megtörténésre, az ismeretlen jelenlétére alapozni a struktúrát magamtól biztos nem jutott volna eszembe. Van egy autista lány is a csoportban, ő rengeteget fejlődik, egyre inkább jelen van, mégis a legfontosabb azt figyelni, mi hogyan tudunk neki teret adni, és ő hogyan tud ő hozzánk alkalmazkodni. A fejlődés bennem is megtörténik, a megszokottól eltérő működést letapogatva én is egyre többet tudok meg róla. Az időkezelés is egy adottság, meg kell várni, míg valaki a természetes tempójában bejön vagy kimegy. Azt használom komponálásra, ami megvan, és hozzárakok dolgokat, de nem csak kívülről instruálok, hanem engedem hatni a természetes belső dinamikát. Az tud igazán hatással lenni a nézőre, ha őket látja, nem valami megrendezett dolgot. És nem mondok le az ő maximumukról. Ha nem megy, legfeljebb visszalépek egyet, de egy éve tolom a határokat, és látom, hogy egyre koncentráltabbak, fókuszáltabbak. Ezt fejleszti az is, hogy megkértük őket, a próba után írják le, mi történt itt velük aznap. Nagyon komoly, hosszú írások, elemzések is születtek.
– Az ArtMan csoportjaiban alapvetés, hogy mindenki a saját képességeivel van jelen, és ehhez képest annyit tesz bele, ami neki még komfortos. A tudatosítást, érést azzal is szeretnénk elősegíteni, hogy jövőre nem készítünk újabb darabot, ehelyett az ArtMan többi szakemberét, akik nem dolgoztak eddig az ArtMenőkkel, szeretnénk jobban integrálni és vendégként egy-egy hónapra meghívni. Szeretnénk ezt a darabot még tovább játszani, ezért bemutatjuk június 16-án az Artus stúdióban az Under 500 kortárstánc-fesztiválon is, ami egészen új szint számunkra. Jó lenne vidékre is vinni, de inkább színházi nevelési programként lenne rá esély, önálló előadásként kevésbé valószínű, hogy befogadnák.
Tapintat és érintés
Míg a Harmoniában alsóneműre vetkőznek a táncosok, és minden testet a maga őszinte kivételességében is lát a közönség, ez az előadás „textilesebb”. Hód Adrienn azt mondja, itt nem érezte úgy, hogy abba az irányba akarná tolni a fókuszt, hogy minden izmot vagy testi sajátosságot láttasson. Kopeczny Kata hozzáteszi, mivel itt fiatal, tízen-huszonéves felnőttekről van szó, ez másfajta tapintatot is kíván.
– Mi nem csak a fiatalokkal, a szüleikkel is dolgozunk, szorosan együttműködünk velük. A csoporttagok a koruk miatt és a helyzetükből adódóan nem tudnak önállóan rendelkezni egy ilyen érzékeny kérdésben, ezért a szülőkkel is kommunikálnánk erről, ha szóba kerülne az alulöltözöttség – magyarázza Kata.
– Felmerült, hogy ki szeretné, hogy kivegyük a székből, ki nem, ezeken a lépéseken átmentünk – teszi hozzá Adrienn. – Most hogy mondod, lehet, hogy felvetem, hogy az egyik fiú lehetne rövidebb nadrágban.
Az egyórás előadás alatt így is egészen közelről meg lehet ismerkedni a különböző testekkel, ami
önreflexióra is sarkallhat a saját testünkkel kapcsolatban, hogy az miben más, mint a közmegegyezés alapján, exkluzív módon kijelölt és idealizált testek.
Vajon mennyire tudatos a mi testhasználatunk, mennyire lakjuk be legszemélyesebb földi otthonunkat? Hogyan bánunk a saját testünkkel és egymáséval? A színpadon olyan gyöngéd érintéseket, ringató öleléseket, bizalommal teli súlyátadásokat látunk, hogy már ez terápiásan működhet, nem csak a résztvevők, a nézők számára is.
– Évekkel ezelőtt kaptunk erről olyan visszajelzéseket, hogy mi kihasználjuk a sérülteket – meséli Kata. – Érdekes, vajon a mi munkánk fejlődött-e ennyit, vagy a nézők érzékenysége, de most már nem hallunk ilyesmit. A finomságok megmutatják azt is, hogy ez a résztvevők döntése, hogy ők ott vannak és saját döntésük alapján ezt csinálják, így nem kérdőjeleződik meg a részvételük önkéntessége.
– Ez olyan apróságokon is múlik, mint hogy ki kezdeményez. Ha a sérült kezdeményez, ő ér először oda, ő akarja ezt, akkor lehet érezni, hogy ez egyenrangú helyzet, nem az ép segít neki megoldani. Nekem végig fontos volt, hogy az akció-reakció egyensúlyban legyen. Brémában is felmerült, hogy ha valaki nem tudja levenni magáról a pulóvert, akkor hogyan lehet levenni róla? Az is elég, ha a szemével ránéz és mutatja, hogy ő kéri, hogy vegyük le. Ezek finom nüanszok, amiktől tudod, hogy nem levetkőztetik, hanem ez az ő döntése.
– Jó volt olvasni az intenzív levelezést, ahogy a próbák után visszajeleztek, vagy elküldték a kedvenc zenéiket. Ebből Adrienn is tudott inspirálódni, de fontos hangsúlyozni, hogy ezek az ő inputjaik, amik bekerültek a darabba – szögezi le Kata.
– Volt olyan saját szóló, amiben a mozgást megtartottuk, csak a zenét cseréltük le – hozza példaként Adrienn. – Mindenkitől kértem, hogy hozzon egy álomszerepet, ezekből is maradtak meg elemek.
Ilyen volt az egyik résztvevőnek az Egy asszony illata című film: a kerekesszékes fiatalember az Al Pacino alakította vak alezredes szerepét szerette volna magára ölteni.
Választott partnere kiemelte őt a székből, összesimulva tangóztak, és bár tudatában volt, hogy más tartja a súlyát, mégis azt érezte, együtt táncolnak.
Egy másik megkapó duettben full-kontakt improvizációt látunk, a Down-szindrómás lány könnyeden és bátran átadja a súlyát táncos partnerének, aki lendületesen emeli a levegőbe és lágyan kapja el a talajra érkezés előtti másodpercben. A kanadai koreográfus, Marie Chouinard mankókat és protéziseket kellékként használó híres alkotását, a 2005-ös Velencei Biennálén bemutatott bODY_rEMIX-et is megidézi a kerekesszékek keringője, ember és gép (segédeszköz) egymásra felelgető párbeszéde, amihez hasonlót itthon biztosan nem láthattunk még színpadon.
-
A szinte ösztönös, vagy alig kontrolált mozdulatsorok mögött a nézők mégis nagy fokú figyelmet fedezhetnek fel, amint a táncosok elérkeznek a szenvedély lényegéhez. A darabot felszínesen tekintve első látásra talán nem nyilvánvaló, de a táncosoktól rendkívül sokat követel a darab előadás közben, tudatukat teljességgel uralja a partnerük jelenléte, az érintés kimeríthetetlensége, a test emlékezete. A normák, szabályok és elvárások levetkőzésével olyan tudatállapotba kerülnek, mely egyértelműen csak maguk és partnerük számára hoztak létre, azzal együtt, hogy ez mégis átható erővel hathat azokra is, akiknek alkalmuk van látni a darabot.
-
A Hodworks legújabb darabja, az Amber – éles fordulatot véve a 2020-as Még egy táncelőadás provokatív hangvétele után – visszatér egy nyugodtabb térbe, és letisztult felállásban, elmélyült önvizsgálattal várja közönségét.
A szenvedély, az intimitás és a vonzalom az emberi test univerzális gesztusain keresztül válik egyértelművé, háttérbe szorítva a verbalitást és az éber tudatosságot.
-
Te hogyan készültél az előadásra? – teszik fel a kérdést a darab alkotói/szövegírói. Ez egy szokásos PR húzás, esetleg szimplán egy bugyuta kérdés? Sem ez, sem az: Hód Adrienn legújabb darabja ugyanis még a feketeöves Trafóba járókat és a Hodworks B-közepét is felkészületlenül érheti. Noha ők sok cifra dolgot tapasztaltak már.
-
”A néző figyelmét egy tudatos dramaturgiai ív mentén vezeti a koreográfus, de azok a kötetlenebb pontok, amelyeknél az előadók kevésbé megtervezett lépései viszik előbbre az előadást, „másképpen figyelésre” invitálják a nézőt is, vagyis hangsúlyosabbá válhatnak azok az előadást alkotó tényezők, melyek egyébként belesimulnának a darab egészébe.”
-
”Egy leplezetlenül markáns dramaturgiai szerkezet hivatott működtetni a verbális és mozgásos történések egyneműségét.”
-
”Mint nézők lehetőséget kaptunk arra, hogy bepillantást nyerjünk egy másik valóságba, ahol megláthattuk a különbségek mögött rejlő hasonlóságokat is. Az előadás nemcsak a művészet, hanem a közösségépítés fontos eszközévé is vált.”
-
”Van ebben egy megkapó kölcsönösség, az egymásra figyelés tapintható, ahogy egy lendületes lábfej hozzáér egy alig mozgó kézfejhez (…)”
-
” (…) arra a kérdésre keresi a választ, hogyan válhat egy társadalmi tabu a színpadon mindannyiunk szemében értékké.”
-
” (…) itt minden test és minden mozdulat érvényes.”
-
”Hogy miért Idol az előadás címe, azt hiszem, mindegy: olyan szeánsz ez, aminek nem is kéne címet adni. Amit a közös szándék itt összehozott, műfaj nélküli történés, amelyből mindenki – érintett és nem érintett – valami mást visz magával haza legmélyebb benyomásként.”
-
”A Hodworks és a Dollár Papa Gyermekei közös produkciója korántsem azért jött létre, hogy megnevettessen minket a Trafó pincéjében, jóllehet kínunkban azért nevetgélünk a másfél órás varietéműsor szándékolt kínosságán.”
-
”Ehhez képest amit a Trafóban kaptam a pofámba, az mindenen túltett, és még sokáig emlékezni fogok rá.”
-
”Ez a kabaré meglehetősen lecsupaszított, ótvar és koszos. És pont ettől lesz minden ízében gyönyörű, hiteles és hatásos.”
-
”Nem volt könnyű a kabaré műfaját most elkapni, és megtalálni, mi az, ami az embereknek ma szórakoztató, mi az, ami kikapcsol, önfeledtté tesz. Sokat küzdöttünk azzal, hogy mitől lesz valami humoros, könnyed, ugyanakkor súllyal is bíró.”
-
”Nem felhozták a tabutémákat, nem bemutatták, hanem fogták, és valahogy a tabuságukat figyelmen kívül hagyva kezelték őket. Vagy a tabuságukon túl. Nemcsak a színház kereteit feszegették, hanem a saját határaikat is, a test határait, a nézőközönség határait – minden határt, amit csak találtak.”
-
”Az egyik pár mellett egy kerekesszék jelzi, hogy valamelyikük mozgáskorlátozott, de idő kell hozzá, hogy rájöjjünk, melyikük…”
-
”(…) az előadás nem sajnálkozást vagy borzongást vált ki a nézőkből, hanem valódi katartikus élményt.”
-
”Hód ebben az új munkájában is tombol és épít, táncol a romokon (…)”
-
”Számomra a Harmonia olyan, mint egy kárpit különböző színekből, textúrákból és mozdulatokból, amelyek összefonódva egyedi képet alkotnak. Minden szál gazdag a maga színében és stílusában, önmagában is gyönyörű, de a Harmonia vászonba beleszőve szerves részét képezik egy gyönyörű végső képnek.”
-
”A mozgás a közös nyelv, amelyben ezek a nagyon különböző előadók találkoznak.”
-
”Annak jártunk utána, hogy az Idol más képességű szereplői és szüleik miként élik meg a közös munkát. Mi volt számukra a legnagyobb kihívás, a legemlékezetesebb momentum, és mi változott rajtuk, bennük ez idő alatt?”
-
”(…) működésben vannak a társulat jól ismert és jól bevált stíluselemei: a sokszor groteszkbe vagy abszurdba hajló irónia, a félig-meddig idézőjelbe tett obszcenitás, a meztelenség, a negyedik fal (látszólagos) lebontása, az álkomoly monológok, és így tovább.”
-
”(…) mi a különbség, ha egy előadás profi előadóművészekkel, professzionális előadó-művészeti keretek között jön létre (Harmonia), vagy ha nem (csak) professzionális előadókkal, de közösségi színházi elvek mentén (Idol).”
-
”a gesztus éles, de nem bántóan szájbarágós utalást tesz a kortárs táncszcéna buborékjára,”
-
„Túl sokféle érzelemmel, értékkel és erkölccsel bírunk, ugyanakkor már nem hiszünk bennük, és mindig valami újabb eljövetelére várunk, mindig valami újabb fejezetet nyitunk.”
-
”Nem tudom, mi volt ez. Konstruált és esetleges, intim és távolságtartó, személyes és általános, olyan, amiről sokat kéne beszélnünk és olyan, amiről nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán beszélni.”
-
”Komoly bolyongás ez a művészettörténet és a testkultúra útvesztőiben, gondolkodás a magunk kis élettörténetén és moralitásjátékain, Mizsei Zoltán kortárs komponista élőben kevert, belső morajaira.”
-
„Engem a próbák folyamán mindig azok a mozdulatok érdekelnek, amiről nem tudom eldönteni, mit is látok voltaképpen.” – Hód Adrienn
-
”Megmutatkozik a test manapság olyannyira elfojtott, tabuvá tett anatomikus-mechanikus gép mivolta, „állat-minősége”.”
-
”Feltárul, mint egy táj, az izmok rajzolata, a bőr gyűrődései, az érintések lenyomatai, a bőrpír öltöztetik.”
-
”A Pirkadban olyan gyorsan változnak a jelentéstartalmak, hogy mint néző megélheted akár ezt is.”
-
”A fizikai feladat, a mozdulatok olyan prioritást élveznek, hogy nincs időm azon gondolkodni, hogy én most pucér vagyok. A meztelenség jelmezzé alakul át.”
-
”A kölcsönhatások folytonossága, a megállíthatatlan változások a táncosoktól rendkívüli tudatosságot, erőt, kifinomultságot és figyelmet követelő performansszá alakítják ezt az emberi-fizikai tapasztalások ritka pillanatait kutató, merész előadást.”
-
”A Pirkadban egymástól függünk, érezzük, ahogy a másik, mint egy erőtől elhagyatott testrészed mikor ér erre a pontra, és fordítva. Ezeken a pontokon együtt kell egyet tekerni a továbblendüléshez.”
-
A kisfilm a linken keresztül elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=CzY1zfJYH1A
-
”(…) vajon lehet-e tovább feszíteni a húrt a végsőnek gondolt-tetszett-érzett határokon túl is.”
-
”A szenvedély, az intimitás és a vonzalom az emberi test univerzális gesztusain keresztül válik egyértelművé, háttérbe szorítva a verbalitást és az éber tudatosságot.”
-
”Az előadás nem csak csontig hatóan intenzív kinetikus élmény, de mondhatjuk terápiának is, mert a vírustól egyelőre még nem szabadulunk, úgyhogy ha vissza akarjuk kapni a régi életünk alapjait, nekünk kell újra tanulni táncolni.”
-
”Mi történik akkor, ha Hód megvonja magától alkotói eszköztárának legjavát, csak befelé figyel, és erre a kifejezetten egy célra összpontosított figyelemre kéri a táncosait is? Mi történik akkor, ha Hód lemegy már-már puritánba?”
-
”Azt szoktam mondani, hogyha egy ember még soha nem találkozott mozgássérülttel, attól nem is kéne elvárni, hogy érzékeny legyen felénk. Nekünk kell láthatóvá tenni magunkat, utána nem lesz ilyen furcsa reakció bennük többé.”