Lélekben akadálymentesít az ArtMenők és a HODWORKS első közös inkluzív táncelőadása

Lélekben akadálymentesít az ArtMenők és a HODWORKS első közös inkluzív táncelőadása

„Amikor felállítanak a kerekesszékből, szembesülök a valósággal, hogy nem tudok táncolni, és mégis tudok” – mesélte az egyik résztvevő az ArtMenők és a HODWORKS első közös kortárstánc produkciója, az Idol próbája után. Mert mi is a tánc? Martha Graham, a legendás amerikai táncos-koreográfus szerint „a lélek rejtett nyelve”, önkifejezés, átlényegülés és feloldódás a mozdulatok által. Akadálymentesítésre a lelkekben is szükség van, hogy aztán a közterek, a jog és minden egyéb átjárható legyen, és az inkluzivitást fizikálisan is megtapasztalva elfogadóbbá váljunk a nem normativizálható testekkel, sorsokkal.

A Trafóban május 31-én látható előadás szövete már összeállt, csak finomhangolások vannak hátra, ki mikor lép be, mennyire emelje fel a tekintetét, mikor jön a váltás a zenében, amit Mákó Rozi zeneszerző élőben kever. A koreográfus Hód Adrienn utolsó instrukciókat ad, mellette Kopeczny Kata táncművész, az ArtMenők Művészeti Program vezetője jegyzetel.

A színpadon kortárs táncosok és különböző fogyatékkal élő fiatal felnőttek együtt mozognak, a kerekesszékek talapzatán emberi szoborcsoportot építenek, forgatják, emelik, megtartják egymást.

Van ebben egy megkapó kölcsönösség, az egymásra figyelés tapintható, ahogy egy lendületes lábfej hozzáér egy alig mozgó kézfejhez, 

mint a Sixtusi kápolna mennyezetfreskójának teremtés-jelenetében az Úr erős keze a még erőtlen Ádám ujjaihoz. Az előadás újjáteremti a résztvevők valóságát is: a korlátok erős alapokká válhatnak, a közös dinamika természetessé, mindenki a saját határait kitolva mozog, ami erősen tud hatni a nézőkre.

Rezdülések kinagyítva

– Tavaly szeptemberben indult a kreáció, az első három hónapban a csoportvezetők, Mészöly Andrea és Gyulavári Ági dolgoztak velük heti egy alkalommal, én pedig beálltam táncosként. Hangolódtunk és improvizációs mozgásfeladatokon keresztül dolgoztunk, de még nem az előadásra készültünk. A brémai Unusual Symptoms társulattal alkotott inkluzív darabunk kapcsán megtanultam, milyen fontos belülről látni, érteni minden egyes mozdulatot, rezdülést, hogy mindent, ami belőlük jön, amire csak képesek, ki tudjam nagyítani – kezdi Hód Adrienn, aki két hete épp a Harmoniáért kapta meg az év legjobb kortárstánc-koreográfiájának ítélt Lábán Rudolf-díjat. Az előadást látva kérte fel Kopeczny Kata is, hogy alkosson az ArtMenőkkel.

– Kezdettől fogva szerettem volna, hogy ez a csoport alkotói-előadói fókusszal működjön. Ha a fiatalok alkotásban vesznek részt, nyitottabban, szabadabban mehet végbe a változás, mint egy zárt terápiás csoportban – folytatja Kata. – Adrienn pedig annyira másképp kezelte az Unusual Symptoms tagjait, azokat a nem normativizálható testeket, ahogy a maguk teljességében ott álltak a színpadon, hogy úgy éreztem, ez az energia jót tenne nekünk is. Tavaly nyáron még nem volt tiszta, miként fog a projekt működni, és hogyan keretezzük anyagilag. Több pályázatból, az NKA-tól és a Budavári Önkormányzattól kaptunk forrásokat, az OFF Alapítvány nyújtott produkciós hátteret, és sokat segített, hogy a Trafó Kortárs Művészetek Háza koprodukciós partnerként mellénk állt.

– Még mindig nagyon kicsi a költségvetésünk, a brémai produkció harminc-negyvenszer ennyi pénzből készült – teszi hozzá Adrienn. – Ott fontosnak tartják az inklúziót a színpadon, hogy megjelenjenek a nem normativizálható testek is. Ezt a kifejezést én is ott tanultam – mondja, mikor furcsállón hegyezem a fülemet.

– Még én sem szoktam meg – mosolyog Kata. – Mi az érintett, vagy fogyatékossággal élő kifejezéseket használjuk, de persze ez is megkülönböztetés, a nem normativizálható épp ezt próbálja kikerülni. Az ArtMenők minden egyes előadása a változás lehetősége is, ha csak egy nézőben történik valami, akkor már hatottunk.

Tanító testek

A koreográfus szerint a kortárstánc pont olyan terep, ami ezt befogadhatja, mert szemben a mainstream irányzatokkal, ahol egy bizonyos technikát csak egy bizonyos fajta testtel lehet művelni, itt be lehet emelni egy egészen más világot, és meg lehet nézni, hogy ezekkel a testekkel mit lehet kezdeni.

– Engem tanítanak ezek a testek – mondja Hód Adrienn. – Az elmúlt 15-20 évben létrejött improvizatív módszerekből egyes dolgokat tudok használni, de vannak új megfigyelések is, amiket a folyamattól kapok. Például a tudatosság, ami nem mindenkinél ugyanolyan szinten van jelen. A véletlenszerű megtörténésre, az ismeretlen jelenlétére alapozni a struktúrát magamtól biztos nem jutott volna eszembe. Van egy autista lány is a csoportban, ő rengeteget fejlődik, egyre inkább jelen van, mégis a legfontosabb azt figyelni, mi hogyan tudunk neki teret adni, és ő hogyan tud ő hozzánk alkalmazkodni. A fejlődés bennem is megtörténik, a megszokottól eltérő működést letapogatva én is egyre többet tudok meg róla. Az időkezelés is egy adottság, meg kell várni, míg valaki a természetes tempójában bejön vagy kimegy. Azt használom komponálásra, ami megvan, és hozzárakok dolgokat, de nem csak kívülről instruálok, hanem engedem hatni a természetes belső dinamikát. Az tud igazán hatással lenni a nézőre, ha őket látja, nem valami megrendezett dolgot. És nem mondok le az ő maximumukról. Ha nem megy, legfeljebb visszalépek egyet, de egy éve tolom a határokat, és látom, hogy egyre koncentráltabbak, fókuszáltabbak. Ezt fejleszti az is, hogy megkértük őket, a próba után írják le, mi történt itt velük aznap. Nagyon komoly, hosszú írások, elemzések is születtek.

– Az ArtMan csoportjaiban alapvetés, hogy mindenki a saját képességeivel van jelen, és ehhez képest annyit tesz bele, ami neki még komfortos. A tudatosítást, érést azzal is szeretnénk elősegíteni, hogy jövőre nem készítünk újabb darabot, ehelyett az ArtMan többi szakemberét, akik nem dolgoztak eddig az ArtMenőkkel, szeretnénk jobban integrálni és vendégként egy-egy hónapra meghívni. Szeretnénk ezt a darabot még tovább játszani, ezért bemutatjuk június 16-án az Artus stúdióban az Under 500 kortárstánc-fesztiválon is, ami egészen új szint számunkra. Jó lenne vidékre is vinni, de inkább színházi nevelési programként lenne rá esély, önálló előadásként kevésbé valószínű, hogy befogadnák.

Tapintat és érintés

Míg a Harmoniában alsóneműre vetkőznek a táncosok, és minden testet a maga őszinte kivételességében is lát a közönség, ez az előadás „textilesebb”. Hód Adrienn azt mondja, itt nem érezte úgy, hogy abba az irányba akarná tolni a fókuszt, hogy minden izmot vagy testi sajátosságot láttasson. Kopeczny Kata hozzáteszi, mivel itt fiatal, tízen-huszonéves felnőttekről van szó, ez másfajta tapintatot is kíván.

– Mi nem csak a fiatalokkal, a szüleikkel is dolgozunk, szorosan együttműködünk velük. A csoporttagok a koruk miatt és a helyzetükből adódóan nem tudnak önállóan rendelkezni egy ilyen érzékeny kérdésben, ezért a szülőkkel is kommunikálnánk erről, ha szóba kerülne az alulöltözöttség – magyarázza Kata.

– Felmerült, hogy ki szeretné, hogy kivegyük a székből, ki nem, ezeken a lépéseken átmentünk – teszi hozzá Adrienn. – Most hogy mondod, lehet, hogy felvetem, hogy az egyik fiú lehetne rövidebb nadrágban.

Az egyórás előadás alatt így is egészen közelről meg lehet ismerkedni a különböző testekkel, ami 

önreflexióra is sarkallhat a saját testünkkel kapcsolatban, hogy az miben más, mint a közmegegyezés alapján, exkluzív módon kijelölt és idealizált testek.

Vajon mennyire tudatos a mi testhasználatunk, mennyire lakjuk be legszemélyesebb földi otthonunkat? Hogyan bánunk a saját testünkkel és egymáséval? A színpadon olyan gyöngéd érintéseket, ringató öleléseket, bizalommal teli súlyátadásokat látunk, hogy már ez terápiásan működhet, nem csak a résztvevők, a nézők számára is.

– Évekkel ezelőtt kaptunk erről olyan visszajelzéseket, hogy mi kihasználjuk a sérülteket – meséli Kata. – Érdekes, vajon a mi munkánk fejlődött-e ennyit, vagy a nézők érzékenysége, de most már nem hallunk ilyesmit. A finomságok megmutatják azt is, hogy ez a résztvevők döntése, hogy ők ott vannak és saját döntésük alapján ezt csinálják, így nem kérdőjeleződik meg a részvételük önkéntessége.

– Ez olyan apróságokon is múlik, mint hogy ki kezdeményez. Ha a sérült kezdeményez, ő ér először oda, ő akarja ezt, akkor lehet érezni, hogy ez egyenrangú helyzet, nem az ép segít neki megoldani. Nekem végig fontos volt, hogy az akció-reakció egyensúlyban legyen. Brémában is felmerült, hogy ha valaki nem tudja levenni magáról a pulóvert, akkor hogyan lehet levenni róla? Az is elég, ha a szemével ránéz és mutatja, hogy ő kéri, hogy vegyük le. Ezek finom nüanszok, amiktől tudod, hogy nem levetkőztetik, hanem ez az ő döntése.

– Jó volt olvasni az intenzív levelezést, ahogy a próbák után visszajeleztek, vagy elküldték a kedvenc zenéiket. Ebből Adrienn is tudott inspirálódni, de fontos hangsúlyozni, hogy ezek az ő inputjaik, amik bekerültek a darabba – szögezi le Kata.

– Volt olyan saját szóló, amiben a mozgást megtartottuk, csak a zenét cseréltük le – hozza példaként Adrienn. – Mindenkitől kértem, hogy hozzon egy álomszerepet, ezekből is maradtak meg elemek.

Ilyen volt az egyik résztvevőnek az Egy asszony illata című film: a kerekesszékes fiatalember az Al Pacino alakította vak alezredes szerepét szerette volna magára ölteni.

Választott partnere kiemelte őt a székből, összesimulva tangóztak, és bár tudatában volt, hogy más tartja a súlyát, mégis azt érezte, együtt táncolnak. 

Egy másik megkapó duettben full-kontakt improvizációt látunk, a Down-szindrómás lány könnyeden és bátran átadja a súlyát táncos partnerének, aki lendületesen emeli a levegőbe és lágyan kapja el a talajra érkezés előtti másodpercben. A kanadai koreográfus, Marie Chouinard mankókat és protéziseket kellékként használó híres alkotását, a 2005-ös Velencei Biennálén bemutatott bODY_rEMIX-et is megidézi a kerekesszékek keringője, ember és gép (segédeszköz) egymásra felelgető párbeszéde, amihez hasonlót itthon biztosan nem láthattunk még színpadon.